Egy általam kitalált parancsnok, aki Offe tábornok alá tartozott a Felucián, amikor kiadták a 66-os parancsot.
66
„…eme szám nekem az életemet is jelentheti. A szám, mely az életemért kiált. A szám, mely a megmentőmet a halálba vitte… és engem is.”
(Sam parancsnok, Felucia)
A szeparatisták után kell elvégezni a piszkos munkát. Azok idejöttek, és lehet, hogy az egész bolygó vizét beszennyezték. Sőt, már biztos. Elvégre Barris Offe tábornok megbizonyosodott róla. Nemrég ütköztünk meg velük. Számos sebesültünk van – köztük vagyok én is. De ezt még megbosszulom. Esküszöm a Galaktikus Köztársaságra, hogy még megbosszulom, míg meg nem halok! További öt társam életét vesztette, de szerencsére hatan csak enyhén sebesültek. Most is egy hordágyon visznek a tábornok elé – tudniillik egy jedi gyógyító. A Felucia bolygóra érkezett Aayla Secura tábornok is, csak azért, hogy bizonyítsa a tényt: a szeparatista droidok beszennyezték a Feluci vizét. Ám eddig csak párszor ütköztünk meg velük. Eddig nyertünk. Még egy klón van előttem, aztán engem gyógyít a tábornok. A többiek járőröznek, és eszegetnek. Én most nem vagyok éhes. Nem is tudnék enni. Nos, én jövök. Felkészülök: a sebem nagyon mély, de mégsem súlyos.
- Mikori a seb, parancsnok? – kérdi lágy hangján a nő.
- A csata végén szereztem. Talán az enyém a legfrissebb sérülés. De azért meg tudja gyógyítani, tábornok? Ugye?
- Természetesen. El is kezdem, utána mehet Ön is ebédelni.
Most nincs nagyon kedvem, de ha azt kéri… Aztán elkezdte. Az elején nagyon fájt, valahogy szurkálta a sebemet és a bőrömet belülről. Aztán mintha fájdalomcsillapítót, vagy érzéstelenítőt kaptam volna. Egy-kettőre elmúlt a fájdalom. Felnyitottam a szemem: és a sebnek csupán egy folt volt a nyoma.
- Köszönöm, tábornok – fel próbáltam állni. Az oldalamon a seb még fájt, ahogy megmozdítottam a lábam, és megerőltettem.
- Ne, még ne! Kiderítettem, hogy ha még néhány óráig áll a seb, akkor bele is halhat.
- Nagyon köszönöm, tábornok! Igazán…
- Igazán nincs mit! Először bekötözzük, aztán még egy kicsit feküdnie kell.
- Rendben. – az a pár perc hamar eltelt. Már fel tudtam állni, persze két közlegény segített is azért. Odamentem a felállított asztalokhoz. Eddig sem volt étvágyam, de még jobban elment, mivel éreztem a levegőben lévő spórákat.
- Parancsnok! Hogy van? – érdeklődött utánam Deck. Eddig ő volt a leghűségesebb katonám. És ő is szerzett sérülést.
- Jobban, köszönöm a kérdését, Deck. Mit esznek?
- A szokásosat – mutatta fel unott képpel az ételcsomagját Previs. – Nem tart velünk?
- Nem, köszönöm, én… - ám ekkor megrezzent a titkos repesz a páncélján. Onnan csak egy valaki hívhatja.
- Itt Sam parancsnok. Mit óhajt, uram? – kérdi a köpönyeges hologramtól a klón.
- Hajtsa végre a 66-os parancsot! Azonnal!
Valóban okos dolog ez? Tényleg árulók lettek a jedik? Tudom, hogy ez a kötelességem, elvégre katona vagyok. És ezt táplálták belém. De akkor is. Nem lehet minden jedi áruló! Azért a gépies választ kinyögtem. – Igenis, uram! – A többiekre néztem. Azoknál már ott volt a kezükben a DC-15s sugárpuska. Offe idejött, végzett az utolsó beteggel is. Mellette volt, akinek a lába törhetett el. Az biccentett nekem. Én is előhúztam a pisztolyomat. De titokban.
- Mi folyik itt, uraim? – kérdezte Offe tábornok, ám többre nem volt ideje. A katonák lelőtték. A holtteste elterült, és még néhányan belelőttek egy tárat. Ám én még most sem tudok lőni. Szerintem a kancellár az áruló. Így katonáim felé fordultam a kibiztosított pisztolyommal.
- Miért nem lőtt, parancsnok? – kérdezte Deck.
- És te miért lőttél, Deck? – kérdeztem vissza. – Nem megmentette az életedet a Zioston? És ki védett meg téged a Caridán? Nem Offe tábornok?
- De, parancsnok. De tudod, Sam, a parancs, az parancs!
- Igen? Hogy árulók a jedik? Szerinted ez kész tény? Azért nem lőttem, mert szerintem Offe tábornok valamennyiünk életét megmentette. És szerintem a kancellár vált árulóvá. A jedik eddig…
- A jedik árulók! Sam, fogd már fel! – kiabált a hátam mögül Previs. Hallottam, hogy kibiztosította a puskáját. Gyorsan hátrafordultam, és lőttem. Eltaláltam, méghozzá a lába szárát. Ő is lőtt, de majdnem eltalált valaki mást. A többiek hamar kapcsoltak, és lőttek. Ám először egyik sem talált belém. – Ha előbb kapjuk meg a parancsot, szinte mindannyian halottak lennénk! – kiabáltam, ám egy lövés végzett a jobb karommal, amiben a pisztolyt tartottam. Fájlaltam, majd belém lőttek hátulról. Nem értettem, hogy hogyan lőhetünk egymásra. Mi testvérek. És akkor jött a megváltó halál…
Szóval ennyi lenne. Egy klónnak is lehetnek érzései, és szerintem nem csak én vagyok így ezzel. Nem igaz? Háborúban a katona is ember (ez esetben érző lény). És a megmentőjét védte. Csak túl későn, de még a halála után is kiállt mellette. Ennyi lenne. Feltettem az Egyéb SW írások oldalra.
