Ez egy nagyon régi novellám, de még egyszer sem írtam le. Mindig csak a fejemben kapott helyet, és lehet, hogy lesznek javított/átírt formái. Mindig akkor jutott eszembe, amikor iskolába mentem, mivel kicsit olyan. Emberek, véletlen meghallanak valamit, aztán... na, mindegy, olvasás helyett, inkább olvassatok :P

Dallam

Régi álom gyötörte őt… egy mindennapi álom, mely a vágyait tükrözte… egy nap… egy nap talán zeneszerző, dalszerző, esetleg egy író lesz belőle… ám akkor…

Felriadt a híradósra. Az esti híradóban ma sem mondtak jó hírt. Ebben az országban egyre gyakoribbá válnak az eltűnések és a fenyegetőzések. Páltamás Gábor átkapcsolta a híradósról, egy biológus csatornára, ám ott reklám ment. Át is kapcsolná, ám látja, hogy a lottósorsolás megy ott. Tudniillik a munkahelyén egy barátja, avagy munkatársa ajánlotta neki, szomorúság-űzőként. Mivel elhagyta az élettársa, és kiöntötte a lelkét a cimborájának, az mondta neki, hogy próbálja ki, hátha segít. Gábor megfogadta, ám később meg is bánta, ugyanis nem szerette a szerencsejátékot, és sosem játszott. Ám most mégsem kapcsolt el, mivel a remény és esély egyetlen kicsi szikrája gyulladt ki az elméjében. Az élettársa számait nem jelölte be, úgy érezte, nem ő volt a Nagy Ő. A TV-t kicsit felhangosította, mivel a másik csatornán, a híradó halkabb volt.

 - A lottó eheti nyerőszámai, növekvő sorrendben! – mondta a nő a TV-ből. – 8, 13, 19, 23, 64! A Joker nyerőszámait a képernyő alján olvashatják…

Gábornak elakadt a lélegzete… minden szám stimmelt. Felállt a kanapéból, és elszaladt a hálószobába. Az ágy mellett lévő kis éjjeliszekrény ajtaját kirántotta, majd mindent kisöpört belőle. Gyorsan megkereste a szelvényét, és leolvasta róla a számait. 8, 13, 19, 23, 64… minden stimmelt. Ő 1964-ben, augusztus 23-án született, és a 13 volt a szerencseszáma… Tehát bevált… Nem volt vallásos ember, de megköszönte Istennek. Este volt már, de nem eléggé ahhoz, hogy zárva legyenek a lottózók. Így hamar visszapakolt mindent a kis komódba, és felvette esőkabátját. Kint zuhogott az eső, ám sietnie kellett, nehogy bezárjanak a lottózók. Szerencsére nem volt messze. Ám a nagy sietségben nem vágta zsebre a szelvényt, így a kezében tartotta, és egy sártócsában elesett. Egy arra járó fölsegítette, és az elejtett szelvényt is megleste. Épp a lottózóból jön, így tudta, hogy mik a nyerőszámok. Gyorsan felkapta, és elkezdett rohanni a lottózó felé. Ám Gábor sem hagyta. Utánarohant, és még épp a lottózótól néhány méterre elkapta, és szinte kitépte a kezéből a papírt. Az lemondóan odébb ment, mivel tudta: semmi esélye az ő igazolásai ellen. Így úgy tett, mintha mi sem történt volna. Gábor viszont rondán nézett ki, csupa sár volt mindenhol, de azért bekopogtatott a lottózó ajtaján, és bekiabált. Bentről egy nyugodt, női hang szólalt meg.

-         Szabad!

Gábor belépett a csilingelő ajtón, és a nőt először kissé meglepte a kinézete, de megtanulta biztosan, hogy hogyan leplezze az arcán az érzelmeit. Gábor tőle vette a szelvényt még néhány napja.

-         Jó estét! – köszönt, majd levette a sapkáját. – Itt be lehet váltani a szelvényt?

-         Legalább hármat eltalált? – kérdezte, kissé unottan a nő, ám a hangjából egy cseppet sem lehetett kivenni az unottságot. – Mert csak akkor tudunk pénzösszeget biztosítani a maga számára.

-         Igen… legalább hármat. De ötöt is! – az utolsó három szót nagy örömmel mondta, mire a nőnek elkerekedett a szeme, az arca meg elképedt.

-         Ötöt… elta…mi? – dadogta. – Akkor az ön nyereménye…

-         Bizony. 4 milliárd körül van. – mondta kissé önelégülten Gábor. – Rég volt ötös találat.

-         Én azóta dolgozom itt. – a nő kicsit megpróbálta palástolni érzéseit, ám nem igazán sikerült neki. – Mutassa! – mondta szinte parancsoló hangon. Néhány végtelen hosszúnak tűnő másodpercig tanulmányozta, majd teljes meggyőződéssel kijelentette: Ez igazi. Nem hamis. – majd mosolyra váltott, és a kényszer-mosolyát szélesebbre húzta. – Gratulálok magának!

Egy óra múlva már meg is kapta a pénzét, ám ezt nem ott helyben. El kellett mennie a bankba, de közben beugrik a piacra, elvégre mostmár megengedheti magának, amit eddig nem. Menetközben csak egy dologra tudott gondolni… a zeneszerzésre. Ezért egy régebbi dallam, ami már kicsit „megfogalmazódott” a fejében, újra előjött, és már csak valami szöveg kellett rá. A piacra beérve már a szöveg is megfogalmazódott benne:

Boci, boci tarka

Se füle, se farka!

Odamegyünk lakni,

Ahol tejet kapni.

Már csak otthon le kellett írnia. A piacon egész végig ezt dúdolgatta, míg egy mellette elhaladó meg nem hallotta. Az is eldúdolta magában a dallamot párszor, mivel megtetszett neki. Nem tudta, hogy az ember saját szerzeménye, ezért egész végig ezt dúdolta. Fel is szállt a buszra, ahol egy idős bácsinak adta át a helyet. A bácsika meghallotta a dalt, és neki is megtetszett, mikor leszállt a férfi, rögtön belekezdett a dúdolásba, és kicsithangosabban is, mire a jegyellenőr meghallotta. Mikro az leszállt, és a következő buszon új ellenőrzést tartott, akkor egy nő meghallotta. Neki szintén megtetszett, így amikor az ellenőr leszállt, ellalázta. Az leszállt a buszról, majd egy zebránál megállt, mivel piros volt a lámpa. Mellette éppen egy biciklis állt meg, és a lalázást meghallotta. Megfogant a fejében a gondolat, hogy átkölti beatboxra, ám amíg a nő ott van, addig nem meri. Viszont a zebra túlfelén szerencsére kettéágaztak útjaik, így szabadon beatboxolhatott. Ám még egy zebra volt, ahol egy kocsiban ülő hallotta meg. Az nem szerette a beatboxot, viszont a dallam szintúgy tetszett neki. Folyton elismételte magában, míg ki nem adta a hangokat. Nagyon hamis volt, ám pár gördeszkás srác így is meghallotta, és röhögtek rajta, ám az egyik kicsit átváltoztatta, hogy ne legyen hamis, így újra az eredeti lett. Azok a srácok egyszerre beatboxoltak, énekeltek, és reppeltek. Ezt a különös összhangot egy kislány, aki még nem tudott különbséget tenni a különböző zenékben, meghallotta, majd a saját maga módján ellalázta. Azaz a lalázás és a dúdolás közti állapotban volt, ami a nyitott szájjal volt a dúdolás. Az anyja is szerette a zenét, kimentek a piacra, és épp arra járt Gábor is. Az hallotta, amint a gyerek „dúdolja”, így egy szomorú dolog jutott az eszébe: ez a dallam már foglalt. Így a szelvényt, ami a kezében volt, szomorúságában teljesen feleslegesnek tartotta, és elengedte, és a szél felkapta azt…

 - Hát sosem lesz belőlem igazi zeneszerző… - gondolta szomorúan. – Mindig olyan jut eszembe, amit mások már kitaláltak…